
Nyárnak szirma hull.
Ősznek könnye csordul.
Télnek szava koppan.
Tavasz jő lágyítón.
Lengyel Ferenc: NÉGY VÁNDOR
Négy vándor jár egymás mögött,
lépésben mérik az időt,
s ahogy jönnek sorra-sorra,
fordul az év, mint az óra.
A négy testvér a négy évszak.
Egymás mögött vándorolnak,
jönnek-mennek szakadatlan,
soruk végeláthatatlan.
Gyurkovics Tibor: Négy évszak
1
Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.
Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.
A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.
2
Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.
Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.
Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.
3
A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.
A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.
Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?
4
Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.
Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.
Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.
Pákozdi Sarolta: Múló idő
A Nyár kacér,
virágos ruhájú, táncos lábú
tündér.
Aranyhaján napfény ragyog,
szemében csillagok..
csábos mosolya hívogat..
Ha jön az est,
szerelmet keres.
Ölelése asszonyosan érett,
termékenységéért
dicséret illeti:
zamatos, lédús gyümölcsei
gondos anya gyermekei.
Az Ősz fakó,
köddel ébred reggel,
siratja a nyarat,
a fákról levelek ,
szürke felhőkből könnyek
hullanak...
A Tél öreg
fáradtan csoszog,
késve érkezik, sokáig marad.
Meleg bundát, kucsmát visel,,
csizmája havat tapos,
szakálla jégcsapos.
Viharos szél kíséri útján,
Tavaszra vár.
Kertész Attila: ÉVSZAKOK
Szeretni és kinyílni-
Ez volt minden vágyam,
De a tél irigyli
Ezt: maradtam ágyban.
Jött a tavasz hirtelen
S szívem fellángolt,
Majd kidugtam a fejem,
A napsugár pártolt.
A nyár köszöntött reám
Mindenféle bájjal
Szívembe szúrt a sugár
Felperzselő lánggal.
Most már az ősz hiteget
És megveti ágyam;
Kérlek, óvd meg szívemet,
Örökké légy váram!
Baka István: ÉVSZAKOK
TAVASZ
Márciusban még kisbaba, de gyorsan
kibújnak hóvirág-tejfogai,
áprilisban kamaszodik - az arca
rügyek pattanásaival teli,
s májusra nagylány - napsugár-sütővas
bodorítja orgona-fürtjeit,
egész nap magát cicomázza, s éjjel
a hold tükre előtt biggyeszkedik.
NYÁR
Hajtják a szél csikósai a búza
kalász-sörényes, vad méneseit,
s már dől a zápor, s fürge tűi a
rét ingét virágosra hímezik.
De most a felhő köpenye a villám -
varrás mentén megreccsen s fölhasad,
s házából, hol duzzogva ült, a rongyot
összesöpörni kiszalad a Nap.
ŐSZ
Tegnap még puha tenyere a Szélnek
kérges lett mára, a simogatásnak
nem örül senki, - hát dühbe gurul,
és végigpofozza a tájat.
Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között
tarkán cikázott a madárhad,
tarkállik most a lomb, de közte már
nem szállnak, csak az árnyak.
TÉL
Varjakkal gombolt hó-kabátba
bújt a rét, de csak didereg,
ránk a forgószél teker sálat,
mégis majd megvesz a hideg.
Míg be nem fed a hó, s az orrunk
répává nem dagad vöröslőn,
szánkóval, sível ki a dombra! -
ott fölmelegszünk rögtön.
Csorba Győző: Évszakok
Egyik nap tél van, máskor ősz,
megint tavasz és újra nyár:
én nem nézem a levelet,
vagy a pucér gallyat a fán.
Jönnek-mennek az illatok;
számlálatlan szellő szalad;
váltva járnak a fellegek
a maradandó kék alatt.
Amilyen emlék visszajön,
elhozza, mikor született:
egyik tavaszt hoz, másik őszt,
másik nyarat, másik telet.
DEVECSERY LÁSZLÓ: ÉVSZAKOK
Nézd, a TAVASZ erre jár:
huncut, pajkos kicsi lány.
Szoknya lebben, szellő száll,
jót kacag – és meg-megáll.
Ébresztgeti a Napot,
kancsóból hint harmatot.
Ezerszínű lesz a rét:
ráteríti köntösét.
Virág nyílik, rügy fakad,
minden él az ég alatt.
Ajtó koppan, vendég jön:
illendően beköszön!
Meleget hoz NYÁR-LEGÉNY,
szelíd esőt hint a szél.
Almát, körtét melenget,
eperszemet szemezget.
Aranytenger a vidék,
hullámzik a messzeség.
Búzaszemek megértek:
-Munkára fel, legények!
Patakparton víg a nyár,
ki teheti odajár.
Fürdik, játszik nagyokat,
amíg az ősz kopogtat.
Kedves apó, ez az ŐSZ,
ő is köztünk elidőz.
Szőlőt érlel, szüretel,
emberekkel ünnepel.
Ecsetet vesz kezébe,
azt vette a fejébe,
színt fest minden levélre,
így megy a tél elébe.
Hullanak a levelek,
meg is szólal: -Elmegyek,
mert a TÉL már közeleg:
nagyszakállú, ősz, öreg.
Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csudajó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.
A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak hidegen.
Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.
Sándor Gyula: ÉVSZAKOK...
Menned kell, mert hát itt vagyok,
S nyomomban nyirkos zord fagyok,
Bújnak a hömpölygő fáradt ködökbe,
S a fákon a lombok dideregve,
Simulnak egymáshoz utószor talán.
Menj hát testvérem ez már az én hazám.
Igen, tudom, tudom, már menni kell,
Indulnék is, de lábam nem visz el.
Ó csak láttad volna a lángoló tavaszt,
Mit rám bízott féltve - hogy dédelgettem azt.
s mind - mind mit ezernyi csókkal halmoztam el,
Veszítsem hát megint, cserébe semmivel?
Hagyjam itt mind azt mi eddig éltetett?
Mint édes forrás a csorduló eret?
Trillázó madarak, had hallom hangotok,
Mielőtt e szent földtől végsőn búcsúzok.
Mert messze délen másként zengnek,
S ott a dal csupán fülemnek - Hullámzó moraj.
Haj, beszélsz csak, haj,
S ki előtted leborult, mondd, tudtad e viselni úgy?
A vihart ki küldte rája mond perzselő sziket,
S a kövér szántókból ráncos ugar földeket,
Hol véres patákkal a vad szomjan kóborolt.
mind ezt büntetlen ki tette felelj hát ki volt?
S pirkadtak bár néha kellemes napok,
De ah, ne gondold, hogy csak ezekről tudok.
Ne folytasd, kérlek, hisz így is fáj nekem,
Hiába tudnám, már úgy sem tehetem.
Mert ki hinné a hamis kutyának,
Hogy holnaptól tőle nyugton járnak.
Lám, a tarka bokrok vetkőznek a réten,
Elmúlt hát végleg, egyik legszebb évem.
S ha levették mind a lombruhákat,
Testvérem, - kérlek, altasd el-e tájat.
Had pihenjen mélyen, mint szunnyadó gyermek,
Felfrissülni egy új boldog kikeletnek.
Mely nem lesz majd talán oly szertelen
És simogatva lágyan szelíden,
Ébreszti az álmodó rügyet,
A nyújtózó hamvas réteket.
De indulok már, hisz időm lejárt,
forró szelek röpítnek sebesen,
Majd ráborult még egy szál hervadt virágra,
S csókolta fájón könnyesen.
És tétova némán az őszi csend,
A sárguló lombok közt elmereng.
Itt ott még megkésett tücsök dalol,
Fázósan, - megbújva valahol...
JUHÁSZ FERENC
ÉVSZAKOK
Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.
Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.
Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,
mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.
Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,
korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.
Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot:
atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.
S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!
A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.
Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.
Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.
Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,
csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.
Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod
és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.
Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,
s ráforr a falakra repedezett zománccal,
gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,
s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.
Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,
hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,
mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.
Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.
Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!
S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör
és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.
S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.
Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,
s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.
S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,
míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve?