Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Idézetek a természetről

2014.06.11

 

A természet az egyetlen könyv, amely minden lapján nagy tartalmat nyújt nekünk.

Johann Wolfgang Goethe

0_5ef3f_86ffc965_l.png

Örvendezz annak, hogy szép a világ!
Elég, ha néha megállsz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes , meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz.
 
Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők, és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el.
 
 
A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el.
 
 nk__63_.png
A tenger a megtestesült érzelem. Szeret, gyűlöl és sír. Fittyet hány minden próbálkozásnak, mikor szavakkal akarják fogságba ejteni, leráz minden béklyót. Bármennyit beszélj róla, mindig lesz valami, ami kimaradt.
 
 
 
A természet varázsát ontja bőven.
A fűben, a virágban és a kőben.
Ó nincs a földön oly silány anyag,
Mely így vagy úgy ne szolgálná javad;
De nincs oly jó, melyben ne volna vész,
Ha balga módra véle visszaélsz!
 
Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.
 
 0_082da.png
A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.
 
 
A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. (...) A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna - a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná "hová?" és "miért?" Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.
 
Nincs szebb dolog a világon, mint a holdfényben fürdő végtelen tenger és a némán ragyogó csillagokkal teleszórt mélységes égbolt.
 
Semmi keresnivalónk a természet fölött. Benne, vele együtt kellene élnünk
 
Örömeimet a természetben kerestem, nem az anyagi javakban. A természet vigasztalt az ő halála után, a fák, az állatok, a szél, a telihold.
 
Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.
 

0_5ef01_5155b042_l.png

 Fel nem foghatom, miért szürkületnek hívják a nyárszak alkonyóráját, amely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.
 
 
Mégis azt mondom neked, sétálj a nap fényében, a felhők alatt, a holdas éjszakákon. Amit ott érzel, az ugyan nem mérhető, de boldoggá tesz.
 
Amikor a vízre hó hull: csendre csend esik.
 
Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél.
 
A természet maga a megtestesült harmónia, a természet egy ritmikus szimfónia.
 
Mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötven lábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek, és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy híjják együtt, hogy: "kőszén". A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája.
 

0_9f886.png

Ki tudja, miért van az, hogy amikor a művirágok szépek, azt mondják: "Milyen gyönyörűek, mintha igaziak lennének!" És amikor az emberek valódi virágot látnak, azt mondják: "Milyen szép, mintha nem is lenne igazi!"
 
 
Éjszaka minden szebb. Éjszaka a világ csak félig látszik, a többit meg hozzáképzelheted.
 
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve dobogása az. A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. (...) És ha gondolkozik, ha szíve van, éreznie is kell tudnia, bánatának, örömének kell lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik s mint a szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsínylik, elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
 
A technika, akárcsak a természet és a vadon, egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy az ember arcába nevessen.
 
Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ.
 
A természet sohasem gondolkodik előre. Öntörvényű ritmusában egyszerűen csak visszatarthatatlanul halad.
 
Úgy sajnálom azokat, akik olyan helyen kénytelenek leélni az életüket, ahol soha nem nő kankalin. (...) Tudja, szerintem mik a kankalinok? A múlt nyáron meghalt virágok lelkei, s ez a mennyországuk.
 
A természet tele van megtévesztéssel, (...) ám az ember az egyetlen olyan földi lény, amelyik élvezetét leli abban, hogy megtévessze saját magát.
 
Az ember, ha az abszolút tudományos fellendülés magaslataiból megtér a valóságba, nem képes a természetet sem másképpen látni, mint a maga szűk kis nézőpontjából, amelynek kukucskáló lyukja: a haszon.
 
Idegen az ember a természetben. De erre csak akkor gondol, ha olyan helyzetbe kerül, hogy megcsapja a természet nagyszerűségének, szép lelkének varázsa. Ilyenkor rátör az emberre is a hallgatás, fél tagolt szóval megtörni a csöndet, mert még benne lappang réges-rég volt őseinek öntudatlan illeme, igazodása a vadon törvényeihez...
 
Amikor egy falevél lehull a fáról, vajon úgy érzi-e, hogy legyőzte a hideg? A fa azt mondja a levélnek: "Ez az élet körforgása. Talán azt hiszed, hogy meghalsz, de valójában bennem élsz tovább. Neked köszönhetem, hogy élek, hiszen általad lélegeztem. Azt is neked köszönhetem, hogy szerettek, mert árnyékot tudtam adni a fáradt vándornak. A te nedved az én nedvem: mi egyek vagyunk."
 
A természet hátborzongató előadást tud rendezni. A színpad óriási, a világítás drámai, megszámolhatatlanul sok a statiszta, és a különleges effektusok költségvetése korlátlan.
 
Csodálatos, mit művelhet egyetlen napsugár az emberi lélekkel.
 
A viharnak is fáj a csend, azért dörög.
 
S ím, újra virrad a másnap... s mintha feltörsz egy szürke kagylót, könnyű morajjal
az éjszaka héjából gyöngyházfalával ragyogva kifordul a hajnal.
 

0_2690c.png

Azt hiszem, egyedül a falevelek ismerik a szép halál titkát.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.