Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdő

2014.06.10

 mesebeli-erdo.jpg

Ahogyan a megfáradt, aranyszínű fényt adó nap lassan leszáll a fák lombkoronája mögött, a zöld, a sárga, és a vörös színek barnára, majd szürkére váltanak, s végül nem marad más, mint a hold fénye, ahogyan megvilágítja a szemközti hegyoldal tisztásait. És ekkor kezd élni az erdő. A csöndet szinte harapni lehet, minden eltűnik a világból, ami mesterkélt, minden, aminek semmi keresnivalója itt. Ekkor látható, hallható és szagolható a világ azon része, ami még szép. Ami szabad, és ettől gyönyörű. Ami fenséges és tiszteletre méltó. Amihez kellő alázattal lehet csak közeledni. Ha kellő alázattal és az erdő iránti tisztelettel tölt az ember hosszú órákat a cserjék közé húzódva, akkor élhet át valódi csodákat.

 

Az erdő kérése 
 
Ember!
Én vagyok otthonod melege, ha a téli szél fúj, 
Az oltalmazó árnyék, ha a nyári nap heve perzsel, 
Én vagyok házad védő sisakja és asztalod lapja, 
Én vagyok az ágy, amelyben nyugvásra találsz, 
Én vagyok vitorlás hajódnak fája, 
Én vagyok a vizek őrzője és a szarvasok pásztora, 
Én vagyok a bot, amire támaszkodsz és az, aki a szelektől véd, 
Én vagyok fejszéd nyele és házad kapuja, ajtaja, 
Én vagyok bölcsőd fala és ravatalod deszkája, 
Én vagyok a múltról regélő rovás és a hegedű csengő-síró hangja, 
Én vagyok a kenyér és a virág, a jó és a jóság! 

 

Hallgasd meg kérésem: Ne pusztíts el!

 

Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást.

 

images--3-.jpg

Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.

Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.

Ha könny a gyöngy: 
A fagyöngyök az erdő könnyei, 
Parányi könnyek, mozdulatlanok, 
Fák sudarára fagyott sóhajok, 
Az erdő gyöngybefagyott bánata. 
 
Esténként pedig, amikor minden elhalkul és az erdők álmodásában csak a patakok csörögnek szakadatlan tovább: puha tisztások, borzos cserjések fölött kurrogva és libegve bolyong már a gyönyörű madár. Alacsonyan száll és bagolyszerűen és hosszú csőre van és az első csillag fénye már rezdül akkor és nincsen nála szebb a tavaszi erdőn. Tudja, aki vadász: szalonkamadár ez az esti bolyongó. És nincsen csodálatosabb, mint egy olyan halk szavú tavaszi este. Akik olyankor, egy tisztáson megállnak, mélyen, mélyen bent a csalitos közt, azok tudják, hogy nem lehet soha igazuk azoknak, akik a békét csinálják. Mert a békét nem lehet csinálni. Az van, s azt csupán megtalálni lehet.

0_fb3a0.png

 
Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.
 
Amikor a tölgyet kivágják, az egész erdő visszhangzik az esésétől, de száz makkot vet csöndben egy észrevétlen szellő.
 
Amikor a veréb fészket épít az erdőben, csak egyetlen ágat foglal el. Amikor a szarvas a folyónál a szomját oltja, csak annyit iszik, amennyi a gyomrába fér. Mi azért gyűjtögetünk, mert üres a szívünk.
 
Az egyszerűség gyermeki állapota nem más, mint boldognak lenni az erdő mélyén, nem alkalmazkodni senkinek az ostoba elképzeléseihez arról, hogy mit és főleg hogyan kéne csinálni.
 
Ha nem ismered a fákat, eltévedsz az erdőben, de ha nem ismered a meséket, eltévedsz az életben.
 

0_5eeee_529e02bd_l.png

 
Van az úgy: megy az ember valahol, erdőben, vagy mezőn, és egyszer csak keresztúthoz ér. A környéket nem ismeri. Melyiken menjen tovább - nem tudja. De mennie kell. És olyan nehéz a választás, hogy a szíve is belesajdul az embernek. Fáj még akkor is, amikor továbbmegy. Azt gondolja: "Jó úton megyek-e? Hátha a másikon kellett volna?" Így van az életben is, azt hiszem, tudni kell, melyik utat válasszuk.
 
 
Ha az erdő túlburjánzik, a tisztítótűz elkerülhetetlen.
 
 
Wass Albert: Mese az erdőről...
 
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él. A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat, és a fák
suttogva beszélgettek egymással. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok
sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és
hasznos. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok
napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és
gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az
erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék. Énekeltek a madarak és
mesélt a forrás, a visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhájában, és lógatta
a lábát. Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember.
Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen. Ahogy a fák alá
belépsz, és felreppen előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő
észrevett. Meghallhatod, ahogy a szellő a fák között oson, és a fák suttogva
beszélnek. A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér
les rád. A patakot is meghallhatod, mert neked mesél csodálatos meséket az
erdőről. Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott látod
még a harmatot, ahogyan megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy
angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek
marad még zárva a szíve a szép előtt. És ahogy mégy, céltalanul, egyik
tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez
az, mert az Angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy
csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az
angyalok észrevétlenül melléd lépnek, és kincsekkel töltik meg a szívedet. A
legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az emberek számára: 
a JÓSÁG, a SZERETET
és a BÉKESSÉG.
 
 
 

Fekete István: AZ ERDŐ ÉBREDÉSE 

Amikor még Február fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.

Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.

Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.

S ha felsüt a nap, nyújtózkodik az erdő. A fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt, s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer, fehér csillagszemét a hóvirág.

Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér. Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égőpiros lángolása. De ez messze van még. Az erdő, a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt ,sem illatot adni.

De nem is kell. A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz. Nem melegedik fel egyszerre, mert ez elpusztítana mindent, hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést, az állatok magukon a téli bundát, és tehetnek molyzsákba, mint az emberek.

Rendre, rendre: sorjában.

A fehér szín után jön a sárga, a hóvirág után a déli domboldalakon, mintha maga a kén virágzott volna ki, szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai, alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű kis virágai.
És ha felsüt a nap, az öregerdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, búgni kezd az első vándor, távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve: búgni kezd a vadgalamb.

Lágy ez a hang; nem kiált, nem harsog, nem rikolt, csak szétfolyik, mint a sóhajtás, és meghallja mindenki.

A mókusok kidörgölik szemükből az álmot, a harkály elhallgat értelmetlen kopogtatásával a beteg fák mellkasán, a patak száradó partján vidáman futkos a barázdabillegető - aki szintén most érkezett külországi útjáról -, a földben megmozdulnak a giliszták és egyéb dermedt férgek, a hangyabolyban akkora a sürgés-forgás, mintha vásárra készülnének, a tavak hideg téli kékje meleg barnára válik, s a halak megmozdulnak iszapágyukban, ahová még októberben feküdtek; a napsütötte erdő felett reszketni kezd a levegő, melynek érintésétől elindulnak a nedvek a fákban, és az alvó rügyek duzzadtan lesznek, mint az élet ígérete.

És ekkor megjelenik a harmadik szín az erdőn: a kék. Még csak itt-ott elbújva a bokrok meleg szoknyája alatt, de körülötte édes illat omlik a földre, és szerényen szétnéz kék szemével a tavaszodó világban: az ibolya. Illatát aztán elkapja a szél, játszik vele, meghordozza a csalitokban, az öregerdőben, hol néma odvakban vadméhek aludtak eddig, de most a meleg illattól megzendül az odú, és álmos tántorgással kirepülnek az első méhek.

Búg galamb, dongnak a méhek, esténként óvatosan megszólal már a feketerigó, és fuvolájára kipattan a füzek ezüst barkája; de meghallják a denevérek is, s amikor vadászházak kéményéből, öreg odvakból apró árnyak szállnak ki némán, mint a titkos gondolat, hogy van-e már élelem odakint, repkednek-e az éji bogarak. Hát bizony nemigen repkednek még, de helyettük ugyanolyan lágy szárnyalással pisszegve-kurrogva nászrepülésben van a szalonkák népe.

Hallgat az erdő - hiszen fel sem ébredt még igazán --, csak a szalonkák űzik egymást vak szerelemben, és az erdők lila árnyékából lángpenge vág az ég felé, dörren a puska, s a vándor lovagok vére rácseppen a hóvirágok fehér arcára.

Aztán elhallgat minden, csak a bagoly jár nesztelen szárnyalással, felemel egy-egy egérkét, és viszi haza az odvába, mert neki ilyenkor már tojásai vannak, s az asszonynak is kell valamit enni, ugyebár.
Eközben múlnak a napok.  

Eltűnik a hóvirág, megfakul az ibolya, a fűz barkái helyett leveleit suhogtatja már a szél, és hozzák, egyre hozzák a tavaszt az érkező vándorok. A dél végtelen ege elküldi a pintyet, a csízt, az éneklő rigót, és mindenki hozza magával a kis hangszerszámát, ki a fuvoláját, ki a citeráját. Minden reggel fényesebb a nap, és minden reggel jobban tele van muzsikával az erdő.

A nyír már zöldben pompázik, az utakat benőtte a fű, a vágásokban mérgesen ágaskodik a csalán, és száll a dal, mámorba hanyatlik a szerelem, készülnek a fészkek, millió új élet lüktet a csírák és szívek mélyén, és egy reggelen fehér nászruhájukban esküvőre hívják az erdei népeket a vadcseresznyefák.
Az öreg tölgyek, vén bükkök, szijas szilfák és mogorva körtefák nehezen öltöznek, nehezen ébrednek, de az esküvőről, a nász ébredéséről elmaradni nem illik.

Felsült a nap, vadcseresznyefák virágkoronája kitárja millió kelyhét az áldó nap felé, és a méhek lakodalmas népe zengeni kezd a szerelem, az élet, a tavasz orgonáján.

Csupa napfény az erdő, csupa égig szálló dal. Nem alszik már senki, és vándorló kis bárányfelhők megállnak az égen hallgatódzni, bár ők nem hivatalosak a lakodalomba.

A gyalogúton öreg róka ballag. Kopott vén szuka; szájában nagy liba, mely eddig az erdész tulajdonának vallotta magát. A róka leteszi a nehéz libát, és mérgesen rázza ki füléből a lakodalmi lármát.

,,Megbolondultak ezek? - gondolja. - Majd megbánják! Én is vén fejemmel... nyolc kölyök, én is így kezdtem, aztán most nekem jut majd legkevesebb ebből a szép libából!"

Sóhajt még egyet, és ballag tovább. De odafent senki nem vette észre a rókát. Áll a nász, az erdő felébredt.

 

"Az erdő a határtalan kedvesség és jóakarat sajátos szervezete, amely semmit sem igényel a létezéséhez, de védelmet ad minden lény számára. Árnyat kínál még a favágónak is, aki elpusztítja."

Buddha

 

 

Szabó T. Anna: Fák

Fák nevét olvasom most: vasfa szivarfa puszpáng
kocsányos tölgy cukornyír berkenye tiszafa —
szálerdők lombos erdők fenyőfák vonulása
tűlevél roppanása rézsútos fény szaga
elnehezült gyümölcsfák részeg dongás a fűben
pikkelyes kéreg résén szivárgó gyantacsepp
sokszemű sima törzsek bámul a néma erdő
tavaszi nyirkos földszag ágak közt fellegek
szélnyikorgatta gyertyán vergődő nyír sírása
sodrásban fűzfa ága alámosott gyökér
holdfénytől kába bükkfák lélegzet jár a lomb közt
odú esővíz fészke rezgőnyárfán a szél
toboz zölddió íze olvadt akácfaillat
az ingoványon éger sírokon ciprusok
földön platánfa kérge pörgő juhar-propeller
szirom szitál fehéren esőhang lomb zuhog
egyetlenegy fenyőfa sűrű erdőzúgása
egyetlen öreg hársfa ragadós mézszaga —
a korhadékony törzsek a fénybe tárt levélzet
a gyökér közt sötéten furkáló éjszaka —
időm hozzájuk mérem lassítom szívverésem
tudja őket a csontom a bőröm a szemem
nem név de íz szag emlék sóvárgás közelükre —
tág létük érintését könyv nélkül ismerem.

 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.